A Duna-Tisza közi szőlőkultúra kezdetéről nincsenek írásos emlékeink. A történészek álláspontja a szőlő elterjedésével kapcsolatban eltérő. A közhit sokáig azt tartotta, hogy az alföldi szőlőtermesztés aránylag új keletű, hogy gyökerei csak a 18. századik nyúlnak vissza. A tudományos kutatások azonban időközben minden kétséget kizáróan megállapították, hogy már a 11. században virágzó gyümölcs és szőlőtermelés folyt az Alföldön. Más nézet szerint a szőlőtermelés még régebbi időkre nyúlik vissza. Gesztelyi Nagy L. 1938-ban megállapította, hogy a szőlő még a rómaiak előtt Dalmáciából, a Szerrémségből észak felé átlépve a Duna vonalát és a Duna-Tisza közén egészen a budai szőlővidékig húzódott fel. Az első írásos emlékünk a honfoglalás utáni időkből származik, a feljegyzése szerint a 11. században alig volt a Kárpát-medencének olyan része, ahol ne lett volna bortermelés. Feltételezhető, hogy ebben az időben még nem volt összefüggő, nagy kiterjedésű szőlőskert ezen a vidéken. A borkészítés szempontjából a szőlőnek ekkor még nincs nagy jelentősége, általában csak étkezési célokat szolgált. A fajta összeírások alapján azt mondhatjuk, hogy az Alföld déli részén ez időben főleg egész korai és színes szőlőfajtákat termesztettek. Csak igen kevés részéből készítettek bort. A török háború és a török hódoltság ideje nagy megpróbáltatást hozott az Alföld népére mivel a török nem volt ellensége a szőlőnövénynek, sőt szerették a termését és Mohamed tilalma ellenére, még a bort is megitták. A törökök által még új fajtákkal is gazdagodtak a szőlőskeretek. Ekkor kerültek az országba a délen termesztett fajták, mint a kadarka, fekete makkszőlő, fekete kecskecsöcsű, fekete muskotály, veres kecskecsöcsű, veres karmazsin és a fehér törökszőlő. A török korszak letűnésével a mezőgazdaság kezdetben pangott, mivel a lakosság megfogyatkozott, később azonban fejlődésnek indult. Nagy lendülettel kezdték meg az Alföld lakói a szőlőtelepítést. A földesurak is visszatértek birtokaikra és új területeket jelöltek ki szőlőtelepítésre. A 18. század elejétől a vidék valamennyi településén szorgalmazták a szőlőtelepítést. Az 1728. április 10-én kelt Hajós község telepítő levele szerint:

"Kötelesek a hajósi alattvalók arra is, hogy új szőlők telepítésén fáradozzanak ott, ahol a nagyságos uradalom az e célra alkalmas területet nekik kijelöli. Ezeket a szőlőket négy éven át szabadon használhatják, de négy év elteltével az uradalom járandóságát ezek után beszolgáltatni kötelesek."

(Hajósi Művelődési Ház helytörténeti gyűjteménye)

E sorokból kitűnik, hogy Hajóson ezelőtt is voltak már szőlőskertek. Az 1719 körül betelepített svábok valószínűleg a 18. század második felében kezdtek intenzíven szőlőtermesztéssel foglalkozni. Feltehetőleg ekkor épültek az első hátságszéli pincék is. A véglegesen betelepülő németek ismerték fel először a magaslat talajadottságaiból fakadó lehetőségeket. A svábok tapasztalatokkal is rendelkeztek már, hiszen a Rajna mentéről érkező jobbágyok számára nem volt idegen a szőlő. A térségben ez idő tájt kezdték el honosítani a kadarka szőlőt. A 19. századtól a szőlőtermesztés felfelé ívelő szakasza kezdődött, melyben fontos szerepe volt az elhomokosodás elleni harcnak, valamint a szőlő-és bortermelés minőségi javulásának. Az 1800-as évek elején a környező településeken is a szőlészkedés, borászkodás jelentette a fő megélhetést. Császártöltés és Nemesnádudvar területen a homokkal borított löszháton is voltak szőlőültetvények. 1828-ban Császártöltésen a 181 adózó család közül csupán négy családnak nem volt szőlője. A 0,5-2 pozsonyi mérő nagyságú szőlőterületek voltak a jellemzőek. Ugyancsak 1828-ban Nádudvaron a 279 adófizető család közül 168 család rendelkezett szőlővel, 43 családnak volt egy pozsonyi mérő nagyságú szőlője, 24 családnak ennél kevesebb, 111 családnak pedig nagyobb. A bortermés után járó dézsmát (szőlőtizedet) természetben, vagyis borban és pénzben lehetett beszolgáltatni. 5 akó borért 177-et kellett fizetni. Egy 1819. október 20-án keltezett dézsmajegyzék szerint 215 szőlőtulajdonos 766,30 Ft-ot fizetett. A 19. század végén a filoxéra és a peronoszpóra okozta a legnagyobb kárt Hajós- és környékének. A következő táblázat segítségével leolvasható, a szőlőültetvény megoszlása a térségben:

A térségben termelt borszőlőket, a 20. század elejére már fajtisztán ültették, igen jó minőségű bort adtak, s a kereskedelemben is jól értékesíthetők voltak. A II. világháború befejezése után következő évtizedek változatos, sokszor ellentmondásos helyzetet teremtettek hazánk s így az Alföld szőlőtermesztésében is. Az ország háború utáni kifosztottsága, állókultúrák nehezen helyrehozható állagromlása, a birtokviszonyok megváltoztatásával járó hatások nehéz helyzetbe hozták szőlőtermesztésünket. Az 1960-as évek első felében szőlőtermelésünket új alapokra helyezték. Olyan változások történtek, melyek nemcsak mennyiségi növekedést hoztak, hanem minőségileg is újat adó termelési alapok létrehozását eredményezték. Ebben az időben a szőlőterületek nagy részét államosították, és megkezdődött az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek szervezése. Ezek a szövetkezetek jelentős nagyságrendű szőlőket telepítettek. A nagyüzemi szőlőnemesítés és borkészítés állami szinten a Hosszúhegyi Mezőgazdasági Kombinát égisze alatt történt. Az itt folyó borászati munka tette nemzetközileg híresé a Hajósi Cabernet sauvignon vörösbort. Rendszerváltás után az alakuló családi vállalkozások kezébe került az itt folyó boraszati tevékenység.