A Duna régi medre /Vajas/ árterületének kiemelkedésén települt községtől keletre húzódó földalatti törésvonal egy agyagos dombvonulatot alakított ki, elválasztva egymástól két talajtípust. A lösz, amely alkalmas a szőlő- és gyümölcstermesztésre, és a kötöttebb talajt, amin főként takarmánynövényt termesztenek a helybeliek. Hajós község neve elválaszthatatlanul összefonódott a pincékkel, a javarészt fehérre meszelt falu, apró házakkal, amelyek a településtől másfél kilométerre emelkednek a löszhátakon. Mesélik Hajóson, hogy valamikor több pince volt, mint ahány ház. Sokan két pincét építettek, egyet a bor, egyet a burgonya és egyéb termények tárolására.

Mivel a múlt századokban központi helyet képviselt a hajóson a szőlőművelés így a pincefalu is. A borospince volt a helyi ember éléskamrája. Tároltak a pincében bort, burgonyát, almát, savanyítottak borecettel paprikát és tároltak a hűvös pincébe. A szüretelő fahordók alma tárolás célját szolgálták, mégpedig úgy, hogy kibélelték a hordó alját szalmával, majd elkezdték rakni az almát úgy, hogy minden sor közé szalmát tettek. Ezzel a tárolási móddal sokkal tovább lehetet a gyümölcsöt tárolni, kevesebb volt a rothadás, hiszen a hordó alján lévő alma is szellőzött. Aki először járja a pincefalu utcáit, úgy érzi, mintha egy kihalt településen lenne javarészt bezárt ajtók, bezsaluzott ablakok, láthat. Ha az ide látogató vendég tudja, hogy mikor kell a pincefalut meglátogatni, akkor egész más benyomással távozik. Mert, ha csak szüretkor, vagy nyáron, vagy hétvégén jön, akkor találkozhat turistával, hajósiakkal akik teszik a dolgukat. Láthat baráti társaságot, kártyázókat, váró-invitáló gazdákat. Olyan pince előtt pedig gyakran vezethet az útja amelyik a vidámság hangjától hangos, hiszen itt sokan osztják Kölcsey Ferenc Bordal c. versében megfogalmazott gondolatait, miszerint: "Igyunk derűre, Igyunk borúra, Úgyis hol kedvre, Úgyis hol búra Fordúl az élet Kedved a jó bor Jobban éleszti, S elmúlat véled. " Hajósi pincefalu históriája a távoli múltban kezdődik.

A fennmaradt írásos dokumentumok szerint, Csáky Imre bíboros 1728. április 10-én kelt szerződésbe foglalta azokat a kötelmeket, amelyek a letelepülő svábok szőlőtelepítéssel kapcsolatos feladatairól és ebből eredő jogaikról szólnak. Valószínű, hogy az érsek kívánságára újratelepítették a török dúlás előtti szőlőskerteket. Az első ültetvények a mai Hild és Szentgyörgy település környékén voltak. Hilden a mai napig találhatók földbevájt barlangok, melyek eredete ismeretlen, egyes feltevések szerint ezek a barlangok adtak otthont ebben az időben a bornak. 1763-ra vonatkozó Balla-féle térkép Hajós határában nem tüntet fel szőlőket.

A mai pincefalu területén valószínűleg a 18. század végén a 19. század elején kezdtek a helybéliek pincét építeni. A falu melletti löszhát alkalmas volt borospincék kialakítására, közelebb volt, mint Hild viszont bent a faluban a belvízi problémák miatt nem tudtak borospincéket kialakítani. Első rendelkezésre álló számszerű adat 1851-ből származik, ebben az időben 553 holdon termeltek szőlőt Hajóson és 363 pince volt. A századfordulóra a pincék száma 850-re gyarapodott, a szőlőültetvény pedig 1200 holdra. Jóllehet nagy terhek nehezedtek a hajósi gazdákra, és időnként súlyos veszteségek érték a szőlőkerteket, mégis megélhetést biztosított. A legnagyobb csapást a filoxéra és a peronoszpóra okozta., például 1874. és az 1879. évi szőlőtermés csaknem teljesen megsemmisült. Ebben az időben rengeteg szőlő ment tönkre.

Megoldást kellett találni a fertőzésekkel szemben, ezért az ellenállóbb homoki szőlők, az amerikai alanyokra oltott, nemes európai vesszők jelentették a kiutat. Az országos erőfeszítések hajóson is eredményekhez vezettek, hiszen 1908-ban rekord mennyiségű szőlő termett. A 20.század elején készültek azok a présházak, amelyek azóta műemlék jellegűek. Az épületek ekkor, vályog fallal, oromzata tapasztott vesszőfonattal legfelül aládeszkázott formában épültek. Egy 1935-ben készült statisztikai összesítés szerint Hajóson 1812 holdon termesztettek szőlőt. Jó termés estén a pincékben 25-30 ezer hektoliter bort is tároltak, a második világháború idején azonban szorongatott helyzetbe kerültek a gazdák. Az átvonuló front katonái, hogy borhoz jussanak, több présház ajtaját felfeszítették, a nyitva hagyott, illetve ajtók nélküli pincék zöme kifagyott és tönkrement.

Ezek a pusztítások azonban elenyészőek voltak azokhoz a károkhoz mérten, amelyek a háborút követtő békés években érték a pincefalut. 1960-as évek kedvező irányú társadalmi változásaira volt szükség, hogy a pincefalu újjáéledjen. Ekkorra már a kitelepített svábok nagy része visszatért Hajósra és újra gondozta, ápolta a szőlőültetvényeket. Elkezdőtött a Présházak újjávarázsolás és szép fokozatosan kialakult a pincefalu mai arculata. A borospincék általában három részből állnak. A legfontosabb a pincelyuk, amely 20 - 35 méter hosszan nyúlik a löszbe, zömében kézzel kivájva, 3-6 méter mélyen általában téglapadozat nélkül. A 80-as évek közepétől kezd elterjedni a pincék utólagos kitéglázása, részben esztétikai okokból. Az enyhén lefelé lejtő pincelyukakban található a borokkal teli hordók. Nem az egész termés kincse, hiszen a szőlő egy részét a gazdák, már a tőkénén eladják. Elmondható, hogy a borospincék 90%-ban 10 hl bornál kevesebb érlelődik. Az itt tárolt bor a családi szükséglet kielégítésérére, valamint kisebb hányadában értékesítési célokat szolgál.

A pince fontos részét képezi a présház. Egyik felében tárolják a szőlőfeldolgozás- és művelés eszközeit, a prést, a darálót, az erjesztő kádat. Az épületek nagy részében található a kisszoba., mely a munkában és a megfáradt gazda pihenését szolgálja. Ez a helység szolgál a barátok és a vendégek fogadására. Egyszerű bútorzattal vannak ellátva, konyaszekrény, asztal, székek, esetleg egy fekvőhely. A téli fűtés is megoldott kályhával, kandallóval.